Elméleti és módszertani háttér

Az integratív pszichoterápia elméleti és módszertani háttere

Az integratív pszichoterápia olyan felnőtt pszichoterápiás módszer, amely a terápiás kommunikációt a módosult tudatállapot hasznosításával, és egy adott terápiás feladatra alkalmazható számos pszichoterápiás módszer felhasználásával kívánja megvalósítani.

A módszer lényege az integratív szemlélet, mely elsősorban módszertani, technikai, másodsorban elméleti síkon nyilvánul meg. A technikai síkon ez egy adott pszichés problémára, illetve pszichoterápiás célkitűzésre, feladatra alkalmazható több, a nemzetközi és hazai irodalomban is hatékonynak ítélt módszer ötvözését jelenti, függetlenül azok

elméleti hátterének különbözőségétől. Ugyanakkor feltételez egy minden terápiás elméletben közös, általános emberképet, az egyén belső folyamatainak egy általánosan elfogadott szemléletét; távlatilag a módszer célja a különböző pszichológiai elméletek részleteikben történő integrálása, a különböző rész-elméletek egyetlen, gyakorlatban alkalmazható szerkezeti modellben történő bemutatása. Az integratív szemlélet alapelve szerint az ember belső folyamatainak leírását célul kitűző különböző elméletek, iskolák egyetlen, közös tartalmat írnak le különböző „nyelven”, ezért kitűzött célja a hasonlóságok keresése, a szakkifejezések egymás nyelvére történő lefordítása, az elméletek integrálása.


Az integratív szemlélet a nemzetközi irodalomban jelentős történelmi múltra tekint vissza. A pszichoterápiában már meglehetősen korán megjelentek a különböző pszichoterápiás irányzatok szintézisére tett kísérletek. Az egyik legelső még a 30-as évekből származik /French, 1933/, és konkrétan a pszichoanalitikus és a pavlovi nézetrendszer közös nevezőre hozására törekedett. Az 1950-es évektől folyamatosan jól nyomon követhető térnyerése, a különböző, integratív szemléletet valló pszichoterapeuták számának növekedése – elsősorban az Amerikai Egyesült Államokban, Kanadában, Európában és Ausztráliában. Dollard és Miller integrációs kísérletei mellett Lazarus pszichoterápiás eklekticizmusra irányuló tudományos munkássága befolyásolta jelentősen a pszichoterápiás szemléleteket. A 60-as évek amerikai pszichoterápiás gyakorlatát már egyre inkább a különböző pszichoterápiás technikák esetre centrált kombinációja jellemezte, míg ugyanakkor mind gyakrabban jelentek meg olyan nézetek, amelyek tagadták, hogy a pszichoterápiás eljárások bármely elméletből egyenesen levezethetőek lennének. A kritikai megközelítés a pszichoterápiát úgy definiálta, mint a pszichológiai tudomány gyakorlati alkalmazását, amelynek során a terapeuta a speciális esetek szükségleteinek megfelelően keres, illetve teremt közelítésmódot, közeget, beavatkozási pontokat és az ehhez szükséges technikai eljárásokat.

Mindezek az események jelentős befolyással voltak az integratív szemlélet alakulására. Számos olyan pszichoterápiás szervezet született, amelynek legfőbb célkitűzése az egyes szemléletmódok konvergenciájának és integrációjának elősegítése (Society for the Exploration of Psychotherapy Integration, International Academy of Eclectic Psychotherapists, stb.). 1988-ban az amerikai állami National Institute of Mental Health által szponzorált szakmai konferencia végkövetkeztetései szerint a különböző pszichoterápiás iskolák legjobb elemeinek integrációját célzó törekvésektől a pszichoterápia hatékonyságának növekedése várható. A 70-es évektől folyamatosan jelentek meg olyan, a szakmai közvéleményt jelentősen befolyásoló munkák, amelyek a különböző pszichoterápiás irányzatok szintézisére törekedtek, illetve az ebből eredményeztethető eklektikus gyakorlat alapjait tárgyalták. A modern integratív szemlélet három alapelvre épül:

- technikai eklekticizmus
- elméleti integráció
- közös hatótényezők keresése

A hazai gyakorlatban is nyomonkövethető az a tendencia, hogy az egyes klinikai képek kezelésére speciálisan összeállított programcsomagok születnek, amelyekben sokféle módszer kombinált alkalmazása történik. A különböző kórházi pszichiátriai osztályokon kialakított kezelési modellek kiváló példát nyújtanak erre, legyen szó akár táplálkozási zavarokról, affektív személyiségzavarokról, szorongásos, fóbiás panaszokról, vagy játékszenvedélyről. A jövőben – várhatóan – a pszichoterápiás kezelések a diagnózison túlmenően mindinkább a kliens-változókhoz fognak igazodni. A napi gyakorlatban az integratív megközelítés azt jelenti, hogy minden egyes esetben külön mérlegelni szükséges az egyes betegségalakító tényezők arányát, meghatározni a változás szükséges és lehetséges irányát, megkeresni a beavatkozási pontokat, s ezekhez megpróbálni minél szelektívebb terápia-változókat rendelni.

Az integratív pszichoterápia által felhasznált módszerek legtöbbje a terápiás órák jelentős részében használja fel a módosult tudatállapot formáit – mélyhipnózis, relaxáció. Ezeket a módszereket oktatjuk a képzés első, szakvizsga szintű szakaszában, így ebben a szakaszban elnevezése gyűjtőszóval integratív hipnoterápia. A módszerspecifikus szakaszban ezek a módszerek a kognitív viselkedésterápia elméleti és gyakorlati alkalmazásával egészülnek ki, a teljes képzés neve így integratív pszichoterápia.

A módszer célja olyan eszközök biztosítása a pszichoterapeuta számára, mellyel az emberi psziché megbetegedéseinek és elakadásainak legszélesebb spektruma kezelhetővé válik. Alaptételként fogadja el, hogy eme spektrum egymástól jelentős mértékben különböző jelenségeket foglal magába, s ezért egy integrált szemlélet mentén fontosnak tartja az adott kliens aktuális belső folyamatainak, személyiségstruktúrájának, és a változás előfeltételeként elfogadott motiváció és énerő mértékének felmérését, valamint a megfelelően alkalmazható technikák kiválasztását és személyre-szabását. A felhasznált módszerek közül a katathym imaginatív pszichoterápia (KIP), valamint a hipnoanalízis – ego state terápia a mélylélektani személyiségelméleten, patogenezisen és terápia-elméleten alapul, és elsősorban a koragyerekkori elakadások, általánosan sérült személyiségstruktúrák, pervazív tünetegyüttesek és súlyos neurotikus állapotok esetén a hosszútávú (több, mint 40 terápiás óraszámú) pszichoterápiás beavatkozások elsődleges eszközét alkotják. A neurolingvisztikus pszichoterápia (NLPt), a kognitív-viselkedésterápia (CBT), a hipnobehaviorális technikák és az Ericksoni rövidterápia (EBT) elsősorban a tanulás-lélektani, kognitív és bio-pszicho-szociális személyiségmodellre épülnek, és kiválóan alkalmazható eszközei a konkrét tematikával és jól funkcionáló személyiséggel, megfelelő motivációval és énerővel rendelkező kliensek rövidtávú (15-40 terápiás óraszámú), célzott, stratégiai jellegű pszichoterápiájának.

A képzés során egyenlő hangsúly kerül az alábbiakra:

- sajátélmény
- a módosult tudatállapot létrehozása, felhasználása és általános jellemzőinek megismerése
- a fent említett pszichoterápiás módszerek és azok elméleti hátterének módszertiszta elsajátítása
- a pszichoterapeuta személyiségének jellemzői, önismeret
- a pszichopatológia és a személyiségfejlődés, valamint az általános pszichoterápiás szabályszerűségek, a betegvezetés és a kapcsolatkezelés beható ismerete

A cél olyan sokoldalú és érett terapeuták képzése, akik a terápiás változók sokaságával tudnak bánni, s ezeket képesek megfelelően szintetizálni.

Katathym imaginatív pszichoterápia (KIP) relaxációs, imaginatív pszichoterápiás eljárás, melyet az 50–es években Hanscarl Leuner fejlesztett ki és vezetett be a tudományosan megalapozott pszichoterápiás módszerek sorába. Elmélete a pszichoanalízisen, gyakorlata az egyszerű pszicho-fiziológiás ellazuláson (relaxáción) alapul. A KIP a többi szimbólumterápiás, relaxációs és hipnoterápiás módszerhez hasonlóan abból indul ki, hogy a relaxált tudatállapotban elért élménysík és fantáziavilág a személy tudattalanjának, tudatalatti konfliktusainak, problémáinak szimbolizációja, ezért az előbukkanó imaginációk emocionálisan töltöttek, és egy korábbi, gyakran egészen korai gyerekkori életkornak felelnek meg. A katathym (másképpen: katatím) kifejezés a tudattalan affektustelített, emocionálisan megélt szimbolikus projekcióira vonatkozik. Az imaginatív kifejezés a primer feldolgozás szintjére történő regresszióra, vagyis a terápiás céllal indukált élményvilág képi jellegére utal. Az imaginációk a reflektáló gondolkodástól és akarati impulzusoktól viszonylag szabadon keletkeznek, szimbolikus tartalmuk nem csak kifejezési lehetőséget, hanem elegendő védelmet is jelent, a tudatos ellenállásokat, valamint a tudattalan elhárító, énvédő mechanizmusait ezért hosszútávon nem, vagy csak csekély mértékben aktiválják, s így kiválóan alkalmasak a tudatalatti történések megismerésére, követésére és megváltoztatására. A KIP–ben az imagináció és az imaginációban folyó pszichoterápiás munka alapvető és központi történés, melyet az egész terápiás folyamat során szisztematikusan és célzottan alkalmazunk, és amely a terápiás össz-történésbe ágyazódik be.

A módszer három tényezőn alapszik:

- Kísért imagináció
- Szimbólummal és szimbólumon történő munka
- Mélylélektani elméleti alapok

A KIP során a terápiás folyamat két síkon történik: Az első az imagináció, ami túlnyomórészt az elsődleges feldolgozás szintjén a szimbólummal és a szimbólumon történő munkát jelenti. Az imaginált képek az affektus-konstellációt, konfliktus szerkezetet, a belső tárgyakat és a kapcsolati mintát jelenítik meg. A szimbólumon történő, annak megváltoztatására irányuló munka a személyiség elsődleges folyamati szintjén végzett munkát jelenti, és együtt jár a tudattalanban létrejött változással. A második sík a mélylélektani orientációjú beszélgetés, melynek kapcsán megtörténik az imaginált képi tartalmak további átdolgozása, immár kibővülve a másodlagos, kognitív feldolgozás szintjén. Ezáltal a KIP összeköti a tudatelőttes közvetlen feldolgozását a megismerésszerű tudatosítással.

Annak érdekében, hogy egyrészről megmaradjon az imaginációk érzelmi töltöttsége, a terápia mégis strukturáltan folyhasson, a terapeuta „behívó” motívumokat használ, amelyek egy adott irányba indítják el a pácienst, onnan azonban a terapeuta szigorúan kísérő szerepet vesz fel, nem irányítja tovább a pácienst. A behívó motívumok a jungi arche-típusokhoz hasonlóan egy általános, szimbolikus „ősjelentéssel” bírnak, a képek kifejezett értelmezése azonban a páciens saját interpretációján, „insight”-ján múlik.

Az imagináció során a terapeuta kísérése a kép-strukturálás technikájával érvényesül. A strukturálás a páciens által megjelenített imaginatív tartalom észlelhető jelenségeinek lekérdezését jelenti, vagyis az adott kép vizuális, auditív, kinesztetikus, olfaktórikus és gusztatórikus részletere történő fókuszálást. A strukturálás által különböző terápiás folyamatok egyidejűleg érvényesülnek:

1) tovább erősödik a páciens képmegélése
2) a negatív indulatot (félelmet, stb.) keltő imaginált tartalom „megszelidül”, elfogadhatóbbá válik a páciens számára, ezáltal szimbolikus tartalma alkalmasabbá válik a későbbiek során a másodlagos, kognitív feldolgozásra, a páciens nyitottá válik az „insight”-ra
3) a terapeuta kifejezésre juttatja elfogadó attitüdjét, mélyíti a terápiás raportot
4) a terapeuta védelmet nyújt, jelzi a képben való „jelenlétét”, elkerüli a páciensben az izoláció és félelem érzését, az énvédő mechanizmusok aktiválódását

A KIP-ben – a módosult tudatállapot és az imagináció szimbolikus tartalma folytán – a pszichodráma módszerénél is erősebben érvényesül a disszociáció folyamata, melynek révén a páciens „megengedheti magának”, hogy a pszichikus zavarokat, a konfliktusokat, traumákat és a nárcisztikus hátteret ennyire hozzáférhetővé tegye. Az imagináció lehetőséget ad egyrészt arra, hogy a veszélyt jelentő emocionális tartalmak a tudattól teljesen rejtve maradjanak, másrészt arra is, hogy kifejezésük, valamint a terapeuta segítő kísérése, támogatása és aktív elfogadása (kép-strukturálása) által a lelki tartalmak lassan átdolgozódjanak, a belső feszültség engedjen, illetve létrejöhessen a nyolcvanas évek és Kohut munkássága óta elismert jelentőségű nárcisztikus megélés.

A szimbólumokon a primer és szekunder processzus síkján történő munka három operációs szinten teszi lehetővé a korai emocionális deficitek feltöltését, a személyiség utólagos érését, és a konfliktusok feldolgozását. A három szint módszertanilag a KIP alap–, közép– és felsőfokra osztásában valósul meg. A motívum típusa, a terápiás tartás, az intervenciós stílus és technika, az elő-, és utóbeszélgetés vezetésének módja is a terápia mindenkori lépcsőfokának megfelelő.

Az alapfok motívumai a korai, pre-ödipális élményvilághoz igazodnak, ezt juttatják kifejezésre. A terápiás tartás empatikus, kísérő, támogató, feltétel nélkül elfogadó és segítségnyújtó, a vezérelv az erősítés, felnevelés, konfliktus-kerülés. Ezáltal lehetővé teszi az érzelmi deficitek feltöltését és a személyiség pótlólagos érését, az énerősödést. Az alapfokú technika különös terápiás jelentőségű korai zavarok kezelésében.

A középfok konfliktusorientált, koncepciójában az ödipális fázis és a késői fejlődési szakaszok problematikája a döntő. A személyiséget, a kapcsolati és ösztönaspektust megjelenítő standard motívumokon kívül hívómotívumként szolgálhat minden hasonlat, metafora és elképzelés, mely a problematikának a lényegét ragadja meg. A terápiás tartás konfliktusra irányuló és célzottan konfrontáló, ehhez kapcsolódó olyan intervenciós technikákkal, mint a szimbólum konfrontáció, az asszociatív és affekt-asszociatív technika, a kreatív problémamegoldás és a próba cselekvés, valamint az addig elzárt erőforrások aktiválása.

A felsőfok a személyiség archaikus dimenzióval foglalkozik és a személyiség különféle aspektusainak az összszemélyiségbe való integrálására irányul.

Neuro-Lingvisztikus Pszichoterápia (NLPt) integratív-kognitív megközelítésű, rendszerelméletű imaginatív pszichoterápiás módszer. Alapját a Neuro-Lingvisztikus Programozás kommunikáció-fejlesztő rendszere adja, helyzetspecifikusan, kifejezetten klinikai pszichoterápiás célokra alkalmazva.

Kialakulása John Grinder és Richard Bandler nevéhez fűződik, akik a hetvenes években a hatékony emberi kommunikáció sajátosságainak vizsgálata során a kor leghatékonyabbnak tartott pszichoterapeutáinak kommunikációját részletesen elemezve próbáltak könnyen, hatékonyan használható, reprodukálható algoritmusokat létrehozni. Elsősorban Milton H. Erickson, Fritz Perls és Virginia Satir munkásságát vizsgálták behatóan.

Munkásságuk összetett alapokra épült:

1) Gregory Bateson kibernetikával és az emberi gondolkodással kapcsolatos elméletei, különös tekintettel a Robert Dilts által továbbfejlesztett tanuláselméleti modell logikai szintjeire, illetve az egységesített térelméletre.
2) Albert Bandura kognitív tanuláselméleti modellje, a modellezés megközelítése, valamint Bandler és Grinder ezzel kapcsolatos gyakorlati fejlesztései.
3) Noam Chomsky transzformációs nyelvtana, Alfred Korzybski időkötés fogalma, és Glasersfeld elmélete, melyek Bandler és Grinder nyelvészeti modelljének alapjául szolgáltak.
4) Pribram, Galanter, és Miller kutatása az emberi tevékenység alapvető célorientáltságáról.
5) William James elméleti írásai az érzékelési reprezentációs rendszerekről, mint az információfeldolgozás és az egyén szubjektív élményének alapelemeiről.
6) Milton H. Erickson, Fritz Perls és Virginia Satir munkamódszerének modellezése, melynek eredményeként Bandler és Grinder megalkotta az egyén identitásában létező, tudatos és tudattalan folyamatokból álló funkcionális és független részek elméletét.

Bandler és Grinder a kialakított algoritmusokat, a hatékonynak bizonyult kommunikációs elemeket egy strukturált, integrált rendszerbe illesztette, melynek a Neuro-Lingvisztikus Programozás (NLP) nevet adták. Az NLP sok területen - az oktatásban, az üzleti tanácsadásban, a szupervízióban, a szervezetfejlesztésben, illetve a sport és egészségpszichológiában is – érvényt szerzett magának, pszichoterápiás módszerként azonban egyértelműen körülhatárolható, elméletét és gyakorlatát tekintve stabil módszertannal és széles alkalmazhatósági körrel rendelkezik.

A 90-es évek elejére Peter Schütz és Helmut Jelem munkássága révén született meg az NLP pszichoterápiás alkalmazása, a neuro-lingvisztikus pszichoterápia (NLPt), amely kiegészült Gregory Bateson, Robert Dilts, Albert Bandura, és Noam Chomsky munkásságával. Integrált, kognitív szemléletű, rendszerelvű, imaginatív és műveleti pszichoterápiás módszer. Célorientált pszichoterápiás eljárás, különös tekintettel a személyiség reprezentációs rendszereinek, szimbólumainak, metaforáinak és kapcsolati mintázatainak műveleti alkalmazására.

Az NLPt alkalmazható egyéni, pár- vagy csoport-terápiás környezetben. Alapvetően célorientált, és különös hangsúlyt fektet az egyén reprezentációs rendszereire, metaforáira és kapcsolati mátrixára. A módszer célja az egyén kísérése és támogatása alkalmazkodásában, életképes céljai elérésében. Segíti a tünetek, megbetegedések, elakadások mögött rejlő eredendően pozitív szándék hatékonyabb kiteljesedését, így a korábbi zavaró külső és belső viselkedések helyett mind az egyén, mind a környezet számára elfogadható módokon alakulhat ki és integrálódhat a személyiségbe. Az NLPt módosult tudatállapotban használ direktív, viselkedésterápiás elemeket is ötvöző technikákat, melyek azonnali célja a diszfunkcionális viselkedés megváltoztatása, sok esetben insight nélkül. A módszer hatékonyan alkalmazható rövid-terápiás beavatkozások során, illetve krízishelyzetekben. A hatékony korrekció alkalmas a terápiás raport elmélyítésére, s így az adott esetben szükségesnek ítélt hosszú távú terápia elfogadására is.

Az Ego state ("én-állapot") terápia (EST) a hipnoanalízis eszköztárának legfontosabb kelléke. Elmélete Federn-től ered, de magát a technikát először John és Helen Watkins írta le. Az én-állapotok emlékeztetnek a Gestalt és a Tranzakcióanalízis hasonló struktúráira, használatuk a technika során azonban jelentősen különbözik. Federn felismerte, hogy a személyiség nemcsak egyszerűen az érzékelés, a kogniciók és érzelmek, indulatok összessége, hanem ezek egységeiből, az én-llapotokból épül fel. Felülbírálta Freud libidó koncepcióját és az „object kathexis” és „ego kathexis” kettős energiájával helyettesítette azt. Watkinsék szerint az ego-állapot mindazon viselkedések, érzékelések és élmények összességéből áll, amelyeket néhány általános elv összeköt és elhatárolódik más én-állapotoktól. A kognitíve eltérő én-állapotok és azok, amelyek ellentétes célokkal bírnak, konfliktusba kerülhetnek egymással. A legtöbb emberben ezek a konfliktusok rejtve maradnak, de szorongásban, depresszióban, vagy akár evészavarban manifesztálódhatnak.

Amikor az egyik én-állapot „ego kathexis” természetű energiával telítődik fel, míg más én-állapotok „object kathexis” természetű energiával telítődnek, gyakran létrejönnek a disszociatív betegségek abban az esetben, ha a határok a különböző én-állapotok között relatíve rigidek, átjárhatatlanok. Watkinsék szerint az én-állapotok három fő formában fejlődhetnek ki:

- szokványos differenciálódás
- fontos referencia személyek introjekciója
- traumára adott válasz.

A szokványos differenciálódás során a gyermek adaptív én-állapotokat fejleszt ki, hogy sikeresen megfeleljen a szülői, iskolai, kortárscsoporti elvárásoknak. Ezen én-állapotok határai flexibilisek és áteresztők. Amikor a gyermek introjektálja a fontos referencia személyeket és azok ego-kathex energiával telítődnek, akkor szerepekké válnak; míg azok, amelyek object-kathex energiával telítődnek belső tárgyakká válnak, amelyekkel kapcsolódnia és reagálnia kell Természetesen, ha ez a büntető én-állapot nyíltan megnyilvánul, önbüntető viselkedéseket hozhat létre. Amikor a gyermek megsemmisítő traumával, elutasítással, semmibevevéssel, vagy súlyos bántalmazással találkozik, disszociál, és selfjének bizonyos részeitől visszavonja az ego-kathex energiákat az életben maradás érdekében Ez az „én-állapot” elfojtódhat, amikor a veszély megszűnik, de újra aktiválódhat a következő konfliktus, vagy stressz által, akár még súlyosabb formában. Watkinsék szerint hipnózisban, vagy más terápiában a regresszió újra aktivizálja a páciens által regresszióval elért életkor én-állapotait és így az én-állapoton belüli információk, és érzések hozzáférhetővé válnak a tanulmányozás és a következményes változás számára. Annak ellenére, hogy az én-állapot a páciens személyiségének csak egy kis szeletét reprezentálja, mégis úgy tűnhet, mintha egy elkülönült személyiség lenne, amely a páciensen belül lakik.

Hipnózist használva a terapeuta közvetlenül képes a személyiségen belül lakozó részekkel kommunikálni, azok interaktívan párbeszédbe vonhatók. Feltárhatják, hogy mikor keletkeztek, mi hozta létre őket, és mit próbálnak megvalósítani. Amit megpróbálnak megvalósítani az rendszerint bizonyos szempontból adaptív, kívánatos volt, de módszereik hosszútávon negatív következményekkel járhattak. A terapeutának ezért egy pozitívabb összefüggésben újra kell alkotni ezen célkitűzéseket.


Az ericksoni terápia tartalmaz egyedi hipnózis technikákat és szuggessziókat csakúgy, mint nem-hipnotikus terápiás módszereket, melyek azonban egy mindent átható életfelfogásra és emberképre épülnek. A módszer szemléletét tekintve valamelyest különbözik a közismert pszichoterápiás elméletek hozzáállásától, mintegy kiegészítve azokat. Hangsúlyozza a növekedés és az élet fontosságát, az időbe és a jövőbe vetett bizalmat. A személyes múlt történései helyett elsősorban a páciens aktuális élethelyzetére, az az által támasztott új követelményekre fókuszál. Minden pácienst és problémát egyedinek tekint, sajátos élettapasztalattal, élethelyzettel és „szövegkörnyezettel”. Fontosnak tartja a mindennapos tapasztalás során előforduló egyszerű, múló események személyiségformáló hatását, illetve a kommunikáció, az interperszonális kapcsolatok viselkedésre gyakorolt befolyását. A szemlélet alapját a folytonos tanulásba és a tudatalatti önkorrekciós képességébe vetett hit képezi. Nem törekszik minden áron a tudatalatti folyamatok tudatossá tételére, nem tartja feltétlenül szükségesnek a páciens pontos tudatalatti folyamatainak mindenkori ismeretét.

A módszer nagyban épít a terapeuta élettapasztalatára és önbizalmára, amennyiben strukturált, vagyis „vezető” technika. A szemlélet szerint a terapeuta aktív, kezdeményező és tervező, vállalja a felelősséget azért, hogy az egyént közvetlenül befolyásolja. A terapeuta elsődleges feladata az egyén jelenlegi kereteire, környezetére való fókuszálás, számba véve jelenlegi viselkedését, reakciómintáit és általános személyiségjellemzőit, ahogy azokat élettapasztalatai kialakították. Következő feladata rávezetni a klienst, mi az, ami diszfunkcionális, gyakran a „miért” boncolgatása nélkül. A cél: változás előidézése a tudatalattiban a lehető leggyorsabban és legegyszerűbben, a beteg jóléte érdekében. A terapeuta „megengedi” a páciensnek problémáit, vagyis elfogadja azokat, sőt gyakran „bíztatja”, megerősíti a pácienst azokban, kiemelve a diszfunkcionális részek előnyeit. Megmutatja, milyen helyzetben lenne hasznos és funkcionális a zavaró viselkedés, miközben fokozatosan segít a páciensnek „átformálni” azt. Nem tekinti a diszfunkciót „én-idegen” résznek, amelyet meg kell szüntetni, inkább elfogadja a személyiség részeként, és bátorítja a pácienst, hogy tegyen hasonlóképpen, eközben átformálva a diszfunkcionális viselkedést. Előszeretettel használja a meglepetést, mint „terápiás sokkot”, amely segít a bizalom és a terápiás raport kiépülésében, elősegítve a páciens gyógyulását. A páciens végzi a terápiát, a terapeuta csupán segíti „irányban” maradni, és ehhez felhasznál minden belső erőforrást, készséget, és affinitást csakúgy, mint a környezetet, a szülőket, a barátokat, tehát bármely külső és belső tényezőt.

A szemlélet holisztikus, figyelme az egyén életének minden részletére kiterjed, azokat mind a probléma, mind a megoldás részének tekintve. Az ericksoni látásmód szerint minden lehetséges viselkedés mögött az organizmus eredendően pozitív szándéka rejlik, és az egyén mindig a számára nyitva állni látszó alternatívák legjobbikát választja; továbbá minden egyénen belül ott rejlik az a szint, amelyen elérhetővé válnak a változáshoz szükséges erőforrások. A terapeuta feladata az, hogy növelje az igénybe vehető alternatívák számát, és a beteget saját erőforrásszintjéhez irányítsa. Az ericksoni technikák alapját a páciens ellenállása és a terápiás raport létrejötte képezi. Hangsúlyos az elfogadó, nem-kritikus atmoszféra, és a betegre összpontosított figyelem, fontos azonban a meglepetés ereje is a raport létrejöttéhez. A cél nem a páciens ellenállásának leküzdése, hanem az abba fektetett energia felhasználása, új, konstruktív – a gyógyulást célzó – csatornába irányítása. Erre különböző, az irodalomban a paradox kifejezéssel illetett módszerek alkalmazhatók, mint például az ellenállás bátorítása és elfogadása; a rosszabb alternatíva felkínálása, és ezzel az ellenállás átfókuszálása; a reakciók akadályozása; vagy a „gondolatolvasás”, az átkeretezés, vagyis a negatívumok pozitív keretbe helyezése és ezáltal átértékelése; vagy a kettős kötések, non-hipnotikus szuggessziók használata.

Az ericksoni hipnózis különlegessége mind az indukciók jellegéből, mind a szuggessziók formájából adódik. A hagyományos hipnózissal ellentétben az ericksoni módszer a hipnózist, mint módosult tudatállapotot természetesen előforduló kommunikációs modalitásnak tekinti, így formális indukciót sem használ. Helyette a spontán figyelemfókuszálást hangsúlyozza, amelyet meglepetéssel, illetve bizonyos, a páciens számára nem egyértelmű viselkedési változtatásokkal (pl. a hangszín megváltozása, kézmozdulatok, stb.) ér el. A szuggessziók során (mind a hipnotikus, mind a poszt-hipnotikus változat esetében) az indirekt szuggessziót részesíti előnyben, a non-hipnotikus technikák részletezésénél felsorolt alapelvek szerint. Nagy hangsúlyt fektet a hipnózisban átélt élményanyag „hiánypótló” képességére. Módszere nem csupán relaxált állapotban használható fel.

Hírlevél feliratkozás

Adja meg nekünk az e-mail címét, és kapcsolatban marad velünk