IGYP elmélete és módszertana

Az IGYP elméleti és módszertani háttere

Egy új módszerspecifikus képzés szükségességéről gyermekterápiát végző kollegáink igénye győzött meg bennünket. Helyzetük több szempontból eltér a felnőtt kliensekkel dolgozó terapeutákétól. Lényeges különbség, hogy a terápiás segítségnyújtás iránti igény nem a gyermekben fogalmazódik meg: nevelő környezetének felnőtt tagjai kérik vizsgálatát, terápiába vételét – sajnos sok esetben nem a gyermek érdeke, hanem saját helyzetük megkönnyítése érdekében. Példa erre, hogy

napjainkban egyre inkább növekvő számmal küldenek szakrendelésre olyan gyerekeket, akiknek vezető tünetük figyelemzavar, mely iskolai teljesítményükben, viselkedésükben okoz különböző súlyosságú problémákat.

Hazai intézményrendszerünk – a nevelési tanácsadók, a gyermek-ideggondozók és a kórházi osztályokhoz kapcsolódó ambuláns rendelések – beutalási gyakorlata gyakran eredményezi, hogy a szülő nem kellően motivált a pszichoterápia létrejöttében. Gyakran véli úgy, hogy gyermekével nincs probléma, csupán az óvónő, vagy a tanár nem megértő, nem bánik vele megfelelően. Más esetekben a belgyógyászati kivizsgálások eredményét nem fogadják el, fejfájás, hasfájás, enuresis stb. esetében továbbra is „meg nem talált” testi betegségre gyanakszanak. Bár a gyermekterapeuták ilyenkor sok esetben megtalálják a szülő bevonásának lehetőségeit, kialakítják a konszenzust, az indítás mégis gyakran vezet kimondatlan időkényszerhez a kevéssé motivált szülő részéről.

Eme bonyolult feladatrendszer ellátására a gyermekterapeuta képzés jelenleg egyedül analitikus, vagy analitikusan orientált elméleti alapokon történik; ha más terápiás alapelveken nyugvó módszereket is szeretnének elsajátítani, azt csak felnőtt kliensekre irányuló módszerspecifikus képzéseken tehetik. Saját tizenöt évre visszanyúló tapasztalatunk alapján a hazai ambuláns gyakorlat számára legalkalmasabb eszköznek a Hilarion Petzold és munkatársai által a hatvanas években kialakított és azóta általunk is tovább épített módszert, az integratív gyermekterápiát tartjuk. A módszer oktatása során igyekszünk külön figyelmet szentelni a hazai gyermekotthon-rendszer eddig elhanyagolt sajátos problémáira is.

Az IGyP mint módszer eredetileg Hilarion Petzold munkásságára épül, amelyet a hatvanas években a Fritz Perls Intézet munkatársaival együtt végzett. Az általa kidolgozott módszer elméleti alapjait elsősorban különböző korábbi terápiás megközelítések közös látásmódjából merítette. Ezek közé tartozott Moreno pszichodrámája, Perls Gestalt-terápiája, és a magyar iskola aktív pszichoanalízise. A módszer az idők során tovább bővült mind elméleti alapjait, mind módszertani eszköztárát illetően. Az elméleti háttér a családterápiás megközelítések és a szociálpszichológia alapelveivel, a tranzakcióanalízissel és a kognitív tanuláselméletekkel gazdagodott; a módszerek pedig a korábban csupán diagnosztikai célzattal használt dramatikus tesztekkel (Világteszt, Bábteszt, Életjáték, Rajz-dramatika), a Hanscarl Leuner által kifejlesztett Katathym Imaginatív Pszichoterápia (KIP) gyermekváltozatával, a gyermek-hipnoterápiával és az Ericksoni terápia elemeivel bővültek.

Jelen formájában az IGyP elméletében a dinamikus elvű pszichoszociális és pszichoszexuális fejlődéstan egészül ki a tanuláselméletekkel, és a szociálpszichológiából ismert „social world” vagy „életvilág” fogalmával. Ez az életvilág alkotja az IGyP gerincét: eszerint a gyermeket mindig kontextusában kell megérteni, figyelembe véve a családi viszonylathálót, mely életének hátterét adja, saját életének összefüggéseit, a terápiás folyamatban a terapeutával szemben elfoglalt helyét, valamint a terapeuta saját életét és a gyermekkel való viszonyulását. Az IGyP elfogadja, hogy a folyamatban résztvevők különböznek abban, ahogyan átélik a realitásokat, más a „social world”-jük. Noha a családon belül több egymástól jelentősen különböző „social world” létezik, és a másik személy „idegensége” gyakran elkerülhetetlen, mégis az életvilágoknak kielégítő szilárdsággal és elegendő közös perspektívával kell rendelkezniük ahhoz, hogy egymással kommunikálni tudjanak, és megszülethessen a család és a gyermek jólétéhez elengedhetetlen „megértés” és „elfogadás”.

Az IGyP feladata tehát, hogy a gyermeket egyéni, személyre szabott fejlődésében elősegítse, ahhoz elősegítő környezetet biztosítson. Célja, hogy felderítse a gyermeki életvilág zavarait, hiányait, és – egyértelmű, világos kommunikációt kínálva fel – gyógyító légkört teremtsen, mely hatástalanítja a sérüléseket. A gyermeket visszahelyezi saját, immár egészséges életvilágába, és megteremti a kommunikációt a családon és a szociális háttéren belüli különböző életvilágok között.

Integráció alatt az összetartozó, ám különálló részek szerves, jól-működő egésszé olvadását értjük. Integratív ebben az értelemben minden olyan törekvés, mely ezt a célt hatékonyan szolgálja. A módszer neve integratív, mert:

1) nem csupán a kisgyerekektől a serdülőkig nyújt megoldásokat, de fókuszába tartozik a szülőkkel való aktív munka is;

2) törekszik a különböző elméleti megközelítések és gyakorlati alkalmazások összehangolására;

3) törekszik a modalitások spektrumának kihasználására, a verbális, játék, módosult tudatállapotú, kreatív önkifejező és test-terápiák együttes felhasználására;

célja a gyermek visszahelyezése – integrálása – élhető közegébe.

Az ericksoni életfelfogást véve alapul az IGyP a megélésre és a kreatív „önkifejezésre” helyezi a hangsúlyt, sokkal inkább, mint a felnőttkori megértésre. Módszereiben ezért a játéknak, a kreatív megélésnek döntő szerepe van. Fejlődéskoncepciójában figyelembe veszi a testi (szenzoros, perceptuális, és motoros), az emocionális, kognitív és szociális tényezőket, és ezek látható szintjeit veti össze a fejlődéslélektan empirikus ismeretanyagával. Ennek eredményeként alakítja ki sajátos diagnosztikus támpontjait, amelyek a következőket tartalmazzák:

1) Melyek a megtartandó, az életkornak megfelelően működőképes, egészséges részek, vagyis melyek azok az erőforrások, amiket a gyerek életében és a terápiában is felhasználhat?
2) Mi az, ami zavart szenvedett és nem funkcionál tovább, vagyis milyen magatartásmódokat, kifejezésmintákat, értékmutatókat kell megkísérelnünk visszaállítani a terápia során?
3) Mi az, amivel a gyerek soha nem rendelkezett, amit ki kell alakítanunk?
4) Melyek a kihasználatlan potenciálok, mi az, ami esetleg az átlagosnál fejlettebb, szunnyadó, de kifejleszthető képesség.

Ez a diagnosztikus megközelítés képezi az alapját a terápiás célkitűzések meghatározásának, amelyre azután ráépül az IGyP legfontosabb elméleti kritériuma: hangsúlyozza, hogy a terápia mindig kontextusban folyik. A szülők, és környezeti személyek életvilága a terápia számára kiemelt jelentőségű. A terápia leglényegesebb feladata, hogy olyan változások létrehozására tegyen intervenciót, amelyek végül lehetővé teszik a gyermek számára, hogy be tudjon illeszkedni saját szociális világába.

A specifikus módszerek alkalmazásával lehetőség nyílik a rejtett képességek aktivizálására, a szorongás megélése helyett aktív megoldások, azonnali korrekciós lehetőségek gyakorlására. A terápia időtartama így jelentősen megrövidül, harmonikus együttműködést eredményezve még azokkal a szülőkkel is, akik óvodai vagy iskolai nyomásra keresik fel a pszichológiai rendelést. A módszer számos elemet használ fel, amelyek egymással az adott szituáció, és a terapeuta egyéni megítélése szerint kombinálhatók.

Az IGYP lelke a pszichodramatikus játékterápia. Számos irányzat használ fel babákat gyermekterápiák során, mivel segítségükkel a gyermekek kifejezhetik saját élményvilágukat, feldolgozhatják problémáikat és konfliktusaikat. A gyermek-pszichodrámában különösen kézenfekvő a babák használata – a baba itt minden olyan játékszer gyűjtőneve, amely magában hordozza az azonosulás és a cselekvés lehetőségét –, mivel azok szervesen illeszkednek mind elméletébe, mind gyakorlatába. A traumából, lelki konfliktusból vagy megterhelésből következően magatartászavartól, vagy nem-szervi eredetű testi tünettől szenvedő gyerekek közös vonása a tünetek és okaik miatt – nem, vagy csak részben tudatosan – beszűkült élményvilág és cselekvőképesség. Mivel ezek a gyerekek bizonyos, erősen nyomasztó reakció- és élménymódtól nem tudnak szabadulni, a pszichodráma egyik fő célja, hogy érzésvilágukat, viselkedésük változatosságát spontán szerepjátékkal kibontakoztassa. Négytől tizenkét éves korig legjobban babákkal sikerül az őket gátló sorompókat lazítani, majd lassanként lebontani. Mielőtt a gyermekek képesek lennének improvizált szerepek eljátszására, lelki és cselekvőképességük kifejtésére, illetve a problémáikkal, konfliktusaikkal való szembesülésre, különösen fontos a „bemelegítés”, vagyis olyan strukturált játékakció, amelyet a terapeuta javasol, és amelyben a gyermekkel támogatóan együttműködik. A bemelegítés során az ismeretlen terápiás helyzet által kiváltott várakozási szorongás csökken; a gyermek fokozatosan megismerkedik a módszer folyamatával; ösztönözzük játékaktivitását, hogy spontán fejezze ki élményvilágát; illetve létrejön a raport a terapeutával.

Az IGyP gyakorlatában a tradicionális gyermekdráma a felhasznált eszközök tekintetében valamelyest kibővül. A különböző, más módszerek elemeként, diagnosztikai eszközként, vagy önálló módszerként használt „játékos” terápiák kiválóan illeszkednek a gyermekdráma általános elméletébe és gyakorlatába. A széles körben diagnosztikai eszközként ismert Világteszt szerves részét alkotja az IGyP dráma-bemelegítésének. Használata során ötvözzük eredeti – minden tekintetben rendkívül jól használható – diagnosztikai funkcióját a dráma gyakorlatával, így a gyermek nemcsak világát rakja ki, de azzal helyzeteket is megél, vagyis aktív szerepet vállal az általa kirakott világban. Ugyanez a helyzet a Rajz-dramatikával, amelyben a szokásosan szintén diagnosztikai célzattal készített ember- és család-rajzok válnak a gyermek által megélt, elképzelt helyzetek szereplőivé, a dráma részévé. Hasonlóképpen kerül felhasználásra a szintén széles körben ismert Bábteszt, illetve a Polcz Alaine által nemrégiben kifejlesztett Életjáték is. Az Életjáték 17-19 cm-es, könnyen hajlítható drótvázú babafigurákat használ fel, a gyermek elsődleges és másodlagos környezetének alakjaival, illetve mesebeli, szimbolikus figurákkal. A színpad és a stabil, mégis könnyen mozgatható, hajlítható testű bábuk kiváló projekciós felületet biztosítanak a gyermek számára, segítségükkel könnyebbé válik többszereplős helyzetek eljátszása, érzelmek, cselekvések kifejezése.

serdülődráma esetében a játékterápia az idősebb korosztálynál csupán módszerben módosul. A pszichodráma alkalmazása serdülők esetében különösen hasznos. Esetükben a drámát nem szükséges játékterápiás eszközökkel közvetíteni, alkalmasak a közvetlen megélésre. Ebben a fejlődési szakaszban különösen fontos megélniük, hogy értik, mi történik bennük és velük. A dráma eszközeivel empátiás készségük kihasználható, fejleszthető, gyakori elszigeteltség-érzetük megszüntethető. A képesség, hogy mások bőrébe bújva láthassák magukat fokozza realitás-tudatukat, növeli önbizalmukat, fokozza önértékelésüket.

Katathym Imaginatív Pszichoterápia gyermekekkel (KIPc)(másképpen katatím képmegélés) terápiás módszerét Hanscarl Leuner fejlesztette ki az ötvenes években. Elmélete a pszichoanalízisen, gyakorlata az egyszerű pszichofiziológiás ellazuláson (relaxáción) alapul. A KIP a többi szimbólumterápiás, relaxációs és hipnoterápiás módszerhez hasonlóan abból indul ki, hogy a relaxált tudatállapotban elért élménysík és fantáziavilág a személy tudattalanjának, tudatalatti konfliktusainak, problémáinak szimbolizációja, ezért az előbukkanó imaginációk emocionálisan töltöttek (innen a katathym elnevezés), és egy korábbi, nem ritkán egészen korai gyerekkori életkornak felelnek meg. A KIP alkalmazásával a terapeuta ezt a folyamatot használja fel. Annak érdekében, hogy egyrészről megmaradjon az imaginációk érzelmi töltöttsége, a terápia mégis strukturáltan folyhasson, a terapeuta „behívó” motívumokat használ, amelyek egy adott irányba indítják el a pácienst, onnan azonban a terapeuta szigorúan kísérő szerepet vesz fel, nem irányítja tovább a pácienst. A behívó motívumok a jungi arche-típusokhoz hasonlóan egy általános, szimbolikus „ősjelentéssel” bírnak, a képek kifejezett értelmezése azonban a páciens saját interpretációján, „insight”-ján múlik.

A KIP alapfokra, középfokra és felsőfokra tagolódik. A szintek egymástól részben a behívó motívumokban, főleg azonban a kísérés módjában különböznek. Míg az alapfokon a vezérelv az erősítés, felnevelés, konfliktus-kerülés, addig közép- és felsőfokon fokozatosan egyre inkább a konfliktusokkal, problémákkal való szembesülés a cél. A gyermeki KIP-ben elsősorban az alapfok érvényesül, melynek során a terapeuta elsődleges célja, hogy a gyermeket az imagináció során a szorongást keltő, illetve idegenként megélt objektumokhoz közelítsük, és azokkal megbékítsük. A KIP-ben a pszichodrámánál is erősebben érvényesül a disszociáció folyamata, melynek révén a páciens „megengedheti magának”, hogy a pszichikus zavarokat, a konfliktusokat, traumákat és a nárcisztikus hátteret ennyire hozzáférhetővé tegye. Az imagináció lehetőséget ad a gyermek számára egyrészt arra, hogy a veszélyt jelentő emocionális tartalmak tudatától teljesen rejtve maradjanak, másrészt arra is, hogy kifejezésük és a terapeuta segítő kísérése, támogatása és aktív elfogadása (kép-strukturálása) által a lelki tartalmak lassan átdolgozódjanak, a belső feszültség engedjen, illetve létrejöhessen a nyolcvanas évek és Kohut munkássága óta elismert jelentőségű nárcisztikus megélés. A KIP kiválóan kombinálható különböző játékterápiákkal, kielégíti a gyermekek kreativitás iránti igényét, és rendkívül jól használható diagnosztikai információkat is nyújt. A túlzottan intenzív ébrenléti fantáziavilág és a korlátozott koncentrációkészség miatt a KIP általában hétéves kortól ideális.

gyermekhipnózis lényege – csakúgy, mint a felnőtteknél alkalmazott hipnoterápia esetében – a módosult tudatállapot lehetőségeinek kiaknázása terápiás célok elérésének érdekében. A módosult tudatállapot gyermekeknél sokkal természetesebb élmény, mint felnőtteknél. Hasonló állapot, életkortól függő gyakorisággal spontán is kialakul. Ezeket az ábrándozásokat a gyermek önmaga is feszültségmentesítésre, traumatikus élményei gyógyítására, és az én-fejlődést segítő képzeletbeli sikerek elérésére használja. A gyermekeknél alkalmazott hipnoterápiának ezeket a természetes folyamatokat kell figyelembe vennie, és a terápiás célok irányába mozgósítania.

tranzakcióanalitikus gyermekterápia (TAc) az IGYP következő fontos eleme. A tranzakcióanalízis, mint módszer széles körben ismert, és legfőbb előnye a mélylélektan dinamikájának közérthető megfogalmazásában rejlik. Segítségével tudatossá tehetők egyes káros automatizmusok, illetve olyan belső konfliktusok, amelyek megértésük, tudatosodásuk által kezelhetővé, megoldhatóvá válnak. Érdekessége, hogy bár „tudati technika”, vagyis a páciens kognícióját, intellektusát és tudatosságát veszi igénybe – a játék-terápiák, a pszichodráma vagy a KIP disszociációs, emocionális technikáitól eltérően –, mégis kiválóan alkalmazható a gyermekekkel végzett terápiás munka során.

Noha a gyermekekre valóban jellemzőbb az emocionalitás mint a tudatosság, vagy a „felnőttes” intellektuális kogníció, a maguk gyermeki, „fekete-fehér/mindent-vagy-semmit” logikájával remekül képesek megérteni az egyszerű magyarázatokat. Egy ma divatos kifejezéssel élve, hagyományos IQ-jukkal ellentétben érzelmi intelligenciájuk nagyon is fejlett és formálható. Mindössze arra van szükség, hogy az információ a számukra értelmezhető, gyermeki „frekvencián” vehető nyelvezeten érkezzen. A tranzakcióanalízis fogalmai így mesék, példázatok, szimbólumok, képek, rajzok, bábuk formájában válnak értelmezhetővé. A gyermekterápiában a TA alkalmazott én-állapot modelljeit például a gyermek kör alakú, kifejező arcszimbólumok segítségével foghatja fel. A fogalmaknak arcuk van, és ezzel a vizuális ábrázolással már a gyermek is tud bánni, felhasználhatja azokat játékában. A mesékben a gyermek a fogalmi képek segítségével saját problémáit és megoldásukat fedezi fel. A kedvenc történet segítségével a tudattalan életterv, illetve forgatókönyv részletei válnak felismerhetővé. A gyermekek azonosulnak a hősökkel, s eközben saját meséjükkel ábrázolják, illetve később változtatják meg forgatókönyvüket. Az első találkozás alkalmával a terapeuta a gyermek kifejezését és magatartását veszi fel, énállapotával igazodik a gyermek énállapotához, így az rögtön elfogadottnak érzi magát. A fentiekből is jól látható, hogy a gyermek-TA jól illeszkedik a játékos terápiákba, azok kiegészítő egységét alkotva.

Az ericksoni hipnózis és rövidterápia akár felnőttek, akár gyermekek esetében mindig három részből áll: tartalmaz egyedi hipnózis technikákat és szuggessziókat; nem-hipnotikus terápiás módszereket; és egy mindent átható életfelfogást, amely szemléletét tekintve sokban különbözik a közismert pszichoterápiás elméletek hozzáállásától, azokat mintegy kiegészítve. Ez a Magyarországon még kevéssé ismert módszer nagyban épít a terapeuta élettapasztalatára és önbizalmára, amennyiben strukturált, vagyis „vezető” technika. Világnézetét tekintve hangsúlyozza a növekedés és az élet fontosságát, az időbe és a jövőbe vetett bizalmat. A dinamikus elméleten alapuló módszerekkel ellentétben, azokat kiegészítve, a múlt történései helyett a páciens aktuális élethelyzetére, illetve az azok által támasztott új követelményekre fókuszál. Minden pácienst és minden problémát egyedinek tekint, sajátos élettapasztalattal, élethelyzettel és „szövegkörnyezettel”. Nem törekszik minden áron a tudatalatti folyamatok tudatossá tételére, sőt sok esetben azt sem tartja szükségesnek, hogy a terapeuta pontosan ismerje a páciens tudatalattijának részletes „működési tervét”. Fontosnak tartja a mindennapos tapasztalás során előforduló egyszerű, múló események személyiségformáló hatását, illetve a kommunikáció, az interperszonális kapcsolatok viselkedésre gyakorolt befolyását.

Az ericksoni szemlélet alapját képezi a folytonos tanulásba és a tudatalatti képességébe vetett hit. A szemlélet szerint a terapeuta aktív, kezdeményező és tervező, vállalja a felelősséget azért, hogy az egyént közvetlenül befolyásolja. A terapeuta elsődleges feladata az egyén jelenlegi kereteire, környezetére való fókuszálás, számba véve jelenlegi viselkedését, reakciómintáit és általános személyiségjellemzőit, ahogy azokat élettapasztalatai kialakították. Következő feladata rámutatni, mi az, amit a beteg rosszul tesz, gyakran a „miért” boncolgatása nélkül. A fő cél, hogy a terapeuta változást idézzen elő a tudatalattiban a lehető leggyorsabban és legegyszerűbben, a beteg jóléte érdekében. Az ericksoni szemlélet szerint a terapeuta „megengedi” a páciensnek problémáit, vagyis elfogadja azokat, sőt gyakran „bíztatja”, megerősíti a pácienst azokban, kiemelve a diszfunkcionális részek előnyeit. Megmutatja, milyen helyzetben lenne hasznos és funkcionális a zavaró viselkedés, miközben fokozatosan segít a páciensnek „átformálni” azt. Nem tekinti a diszfunkciót „én-idegen” résznek, amelyet meg kell szüntetni, inkább elfogadja a személyiség részeként, és bátorítja a pácienst, hogy tegyen hasonlóképpen, eközben átformálva a diszfunkcionális viselkedést. A szemlélet ebben is, és minden egyéb helyzetben előszeretettel használja a meglepetést, mint „terápiás sokkot”, amellyel azonnali bizalom és terápiás raport épül ki, elősegítve a páciens gyógyulását. A szemlélet szerint a páciens végzi a terápiát, a terapeuta csupán segít neki „irányban” maradni, és ehhez felhasznál minden belső erőforrást, készséget, és affinitást csakúgy, mint a környezetet, a szülőket, a barátokat, tehát bármely külső és belső tényezőt. A szemlélet holisztikus, figyelme az egyén életének minden részletére kiterjed, azokat mind a probléma, mind a megoldás részének tekintve. Az ericksoni látásmód szerint a legfurcsább, leggonoszabb viselkedés mögött is az organizmus eredendően pozitív szándéka rejlik, és az egyén mindig a számára nyitva állni látszó alternatívák legjobbikát választja; továbbá minden egyénen belül ott rejlik az a szint, amelyen elérhetővé válnak a változáshoz szükséges erőforrások. A terapeuta feladata az, hogy növelje az igénybe vehető alternatívák számát, és a beteget saját erőforrásszintjéhez irányítsa.

Az ericksoni technikák alapját a páciens ellenállása és a terápiás raport létrejötte képezi. Hangsúlyos az elfogadó, nem-kritikus atmoszféra, és a betegre összpontosított figyelem, fontos azonban a meglepetés ereje is a raport létrejöttéhez. Gyermekek esetében különösen jellemző a kezdeti erőteljes ellenállás, melynek megszűntével a gyermek állapotában rohamos javulás tapasztalható. A gyermekek rendkívül fogékonyak a tanulásra, az új információkra, és „fekete-fehér/mindent-vagy-semmit” alapon működő gyermeki gondolkodásuk miatt bizalmuk – ha egyszer azt a terapeuta elnyerte – határtalan. Az ericksoni terápiában a cél nem a kezdeti ellenállást leküzdése, hanem az abba fektetett energia felhasználása, új, konstruktív – a gyógyulást célzó – csatornába irányítása. Erre különböző módszerek alkalmazhatók, köztük az ellenállás bátorítása és elfogadása; a rosszabb alternatíva felkínálása, és ezzel az ellenállás átfókuszálása; a reakciók akadályozása – különösen jól használható magukba forduló, szótlan gyerekeknél –; vagy a „gondolatolvasás”. Még gyakoribb az átcímkézés vagy átkeretezés, vagyis a negatívumok pozitív keretbe helyezése és ezáltal átértékelése; vagy a kettős kötések, non-hipnotikus szuggessziók („ha” helyett „amikor”, stb.) használata.

Az ericksoni hipnózis különlegessége mind az indukciók jellegéből, mind a szuggessziók formájából adódik. A hagyományos hipnózissal ellentétben az Ericksoni módszer a hipnózist, mint módosult tudatállapotot természetesen előforduló kommunikációs modalitásnak tekinti, így formális indukciót sem használ. Helyette a spontán figyelemfókuszálást hangsúlyozza, amelyet meglepetéssel, illetve bizonyos, a páciens számára nem egyértelmű viselkedési változtatásokkal (pl. a hangszín megváltozása, furcsa kézmozdulatok, stb.) ér el. A spontán indukció gyermekek esetében különösen hatékony, és kiváló a raport építésére is. A szuggessziók során (mind a hipnotikus, mind a poszt-hipnotikus változat esetében) az indirekt szuggessziót részesíti előnyben, a non-hipnotikus technikák részletezésénél felsorolt alapelvek szerint. Nagy hangsúlyt fektet a hipnózisban átélt élményanyag „hiánypótló” képességére, amennyiben a gyermek életében objektíve hiányzó élmények a hipnózis során átélhetővé, megtapasztalhatóvá válnak, és képesek beépülni az egyén emlékanyagába, a valós élményekhez hasonló személyiségformáló hatásfokkal. Az ericksoni hipnózis módszere a hagyományos hipnózistól eltérően nem csupán relaxált állapotban használható fel. Különösen gyermekekkel a módszer alkalmazása sok esetben a Bányai-féle „aktív-éber” hipnózishoz hasonló. A gyermek – természetes fantáziáját kihasználva – ebben a tudatállapotban akár bábok nélkül is képes megélni szituációkat, látszólag éber állapotban, mégis a relaxált hipnózissal megegyező szuggesszív állapotban. A módszer jól használható más játékos terápiákkal, eljárásokkal kombinálva, vagy spontán módon, önmagában. Különösen alkalmas olyan fiatal gyerekeknél, ahol a tudatos verbalitás akadályozott, illetve akik túlzott szorongásuk miatt bezárkóznak, és ellenállásuk első látásra leküzdhetetlennek tűnik.

kreatív művészetterápia gyermekekkel a kreatív önkifejezés és a test-munka eszközeit kombinálja. A verbális és játékterápiák olyan kiegészítését nyújtja, mely különösen jól használható szorongó, alacsony verbalitású, problémás gyerekek esetében. Gyakorlata különösen élvezetes, ezért kiválóan alkalmas a raport építésére minden korosztálynál. A kreatív önkifejezés mechanizmusa nem különbözik a KIP vagy a dramatikus játékterápiák elvétől, projektív felületet nyújt a tudattalan tartalmak kifejeződésére, a belső feszültség enyhítésére. Egyben olyan eddig ki nem használt potenciálokat szabadíthat fel, mely jelentős mértékben növeli a „képes vagyok” érzését, az önértékelést.

Hírlevél feliratkozás

Adja meg nekünk az e-mail címét, és kapcsolatban marad velünk